2007. március 1-jén 12 óra 40 perckor kikötöttek Antigua szigetén!

  
Az eredetileg tervezett 60-70 nap helyett 51 nap alatt eveztek át a Kanári-szigeteki La Gomera-tól az  Kis Antilláknál levő Antigua-ba. A két sziget közötti távolság 5233 km, vagyis átlagosan több mint 100 kilométert tettek meg naponta! (A Spanyolországi Rota kikötőjétől a Kanári szigetekig 1431 km volt az út, így a teljes táv 6664 kilométer volt.)
  

---

Óceánjáró az Újpesti öbölben: először vízen a Tűzhangya

 A Budapest Evezős Egyesület tagjai Pálos Andrea és Rakonczai Gábor által tervezett és épített óceánevezős-hajó a „Tűzhangya” kikerült az egyesület Népszigeti műhelyből, és vasárnap délelőtt megtette első próbaútját az Újpesti öbölben. Andi és Gábor az első magyar páros, akik nekivágnak a nem mindennapi vállalkozásnak: megkísérlik, az Atlanti óceán átevezését.

 A klubtársak, szülők, barátok, mellett, a vízretételre eljött Fa Nándor, az elsõ magyar földkörüli vitorlázó, és Pörnyeszi György hajóépítő mester is, hogy még egy utolsó pillantást vessenek a hajóra, és még néhány tanáccsal lássák el a fiatalokat. A rendezvényen részt vett a XIII. kerületi sportosztály képviseletében Kis Tamás is. Az eseményeket a TV2 forgatócsoportja kísérte figyelemmel, de a Kossuth rádió munkatársa, és számos újságíró is készített riportot.

 Tarján Tamás a Budapest Evezős Egyesület elnöke adta át Gábornak és Andinak a hajó avatásához a pezsgőt, amelyet az egyesület négypárevezőse nyert az idei Budapest-Baja hosszútávú evezősversenyen. Gábor és Andi miután köszönetet mondtak a segítőknek, a hagyományos pezsgős avatás után megtették az első próbakört a kétevezőssel. A 8 és fél méter hosszú, 1,6 méter széles hajó tervezése igen jól sikerült: a megterhelt hajót több mint hat tengeri csomós, azaz valamivel több, mint  11 km/h sebességgel sikerült hajtani.

Az érdeklődők nagy örömére a nap hátralevő részében lehetőség volt a kétevezős kipróbálására. A fárasztó nap végén a fiatalok már a stéghez kikötött hajóban töltötték az éjszakát.

Kezdeti nehézségek

 „Amikor az ember útra kel, akkor elképzeli, hogy mi minden történhet majd vele, de a valóság persze egészen más lesz.  A hajózás sikere azon múlik, hogy rendelkezünk-e elég inteligenciával, hogy a megváltozott körülményekre megfelelő módon reagáljunk.” – mondta Fa Nándor Andinak és Gábornak az ünnepélyes vízreszállás előtt.

Hogy mennyire igaza volt, az már másnap kiderült. Mint tudjuk, „Ha valami elromolhat, az el is romlik.” Murphy törvényének megfelelően a Tűzhangya kiemelésekor a hajókiemelő kocsi kiugrott helyéről, s a Budapest Evezős Egyesület tagjai a 8-9 fokos vízbe derékig gázolva emelték le a félrebillent óceánjárót, nehogy megsérüljön. A kocsi sínjét alaposan kitisztítva a második próbálkozás szerencsére már sikerrel zárult, s így felkerülhetett a hajószállítóra a hajó.

A Spanyolországba vezető úton folytatódott a pech-széria: először az autó sebességváltója mondta fel a szolgálatot (a 4. fokozat nem volt kapcsolható), ami persze semmiség ahhoz képest, hogy utána mi történt. A hajószállító vonófeje ugyanis a fokozott terhelés hatására félig leszakadt, s nem sok hiányzott, hogy tömeges karambolt okozzon az irányíthatatlanná vált utánfutó az autópályán. Hála a franciaországi autószerelőknek, nemsokára azonban folytathatták az utat a kikötő felé.

     A kedvezőtlen időlyárás miatti kényszerű várakozás után Andi és Gábor 2006. november 27.-én reggel 8 és 9 óra között elhagyta Rota kikötőjét.
    A Giblaltári szorosnak köszönhető jelentős hajó forgalomellenére zökkenőmentesen haladnak a Kanári szigetek felé. Éjszaka egy-egy óceánjáró olyan közel haladt el mellettük, hogy hallani lehett a hajók oldalához csapódó hullámokat...

(Rakonczai Józsefnek, Gábor édesapjának beszámolója az elmúlt napok eseményeiről)

 
    Kicsit messziről kezdem ezt az írást, ha nem is egészen Ádámtól és Évától, de a globális felmelegedés jelenségétől.
    Mindannyian tapasztaljuk, a bőrünkön érezzük, híradásokból értesülünk a szokatlanul meleg november-decemberről, ami egész Európára jellemző mostanában, illetve jellemző volt az elmúlt hetekben. Hetente akár több hőmérsékleti rekord is megdől, virágzó növények, lepkék, megzavarodott állatok jelzik, hogy valami nem a megszokott rendben történik.

 
    Andrea és Gábor Cádizból indultak el a Kanári-szigetek felé La Gomerára, ahonnan nekivágnak az óceáni átkelésnek.

     A Cádiz-Gomera távolság mintegy 1400 km, aminek a megtétele önmagában is óriási teljesítmény, „normál” esetben ez 2-3 hét evezést jelentene. A cádizi indulásnak több oka volt, részben pénzügyi, részben egyéb körülmények. Az evezést segítő tényezők között elsődleges a dél felé tartó hideg óceáni áramlás, és a november-decemberben uralkodónak tekinthető hasonló szélirány, amely követi ezt az áramlást. – Itt talán helyénvaló megmagyarázni, hogy egy nagy kétszemélyes evezős hajóval lehetetlen erős széllel vagy erős áramlással szemben haladni, mivel egy 40-50 km-es szembeszél már kiegyenlíti azt az erőt, illetve sebességet, amit az evezőkkel tartósan lehet biztosítani. Így ez a hajótípus a vitorlásoknál is sokkal kiszolgáltatottabb a természet erőinek.

     Gáborék amióta elindultak Cádizból, azóta küzdenek a széllel, ami többször viharrá fokozódott. Emiatt kellett majd egy hetet vesztegelniük Rotában, majd Casablanca-nál egy halászhajó húzta be őket a kikötőbe, mivel akkorra már másodszor kerültek komoly viharba. Így a folyamatos haladás helyett kikötőről kikötőre araszolva küzdötték magukat egyre délebbre, a tengeráramlással folyamatosan szemben érkező viharok közepette.

    El Jadida kikötőjéhez alkonyatkor érkeztek, amely miatt nem lehetett a bevezető fényeket látni, így a kikötő bejáratától 3 km-re lehorgonyoztak a viharos tengeren. A szél annyira felerősödött, hogy a horgonykötélen kis híján átfordította a hajót, amikor végső megoldásként levágták a horgonyt, és amolyan huszáros rohammal, a több méteres hullámoktól űzve és rajtuk bevágtattak a halászkikötő igen keskeny bejáratán. A helyi halászok hitetlenkedve vizsgálgatták a hajót, hogy ezt a teljesítményt motor nélkül pusztán evezőkkel produkálta a két fiatal.

    Itt egy hosszabb pihenőt tartottak, egy halásztól horgonyt is sikerült vásárolni. Így indultak tovább délebbre. Az időjárásjelentés egy-másfél nap kedvező szelet ígért.

     A gyerekek szombaton nem hívtak bennünket, a műhold képek szerint úgy láttuk, haladnak tovább, bár lassan már kezdjük megtanulni, hogy amikor nem jelentkeznek, többnyire akkor vannak problémák.

     A drámai telefonhívás vasárnap reggel 6.30-kor jött, Gábor megadta a koordinátáikat és mentést kért, mivel teljesen uralhatatlan körülmények közé kerültek, kiszolgáltatottan sodródva a viharban. A legrosszabbtól féltünk: attól, hogy az irányíthatatlan hajót a vihar a partra sodorja, esetleg zátonynak csapja. Ekkor Essaouria partjaitól mintegy 20 km-re voltak.

    Próbáltunk Pusztazámorról marokkói tengeri mentést szervezni. Külügyminisztérium, Rabat, a nagykövet úr, barátok az interneten, a család…próbáltunk olyan telefonszámot előkeríteni, amin mentőhajóval, parti őrséggel, bárkivel lehet kommunikálni, aki tehet értük valamit. Ez nagyon nehéz, tömören azt lehetne mondani, hogy Afrika „kicsit” más, mint Európa.

    Már dél is elmúlt, mire mentőegységgel sikerült részben Andinak és Gábornak, részben nekünk kapcsolatba lépnünk. Nagy Albert barátunk, aki maga is tapasztalt hajós, tartotta a kapcsolatot a mentőhajóval. A kapitány idővel 9-10-esnek minősítette a vihart és közölte, hogy a mentés hajóval lehetetlen, a hullámok magassága és egymástól való távolsága miatt ezt senki sem vállalhatja.

    A viharokat 12-esig sorolják be, a 11-12-es hurrikánt, tornádót jelent. A 10-es vihar 10 méteres és afeletti hullámokat, orkán erejű szelet, szárazföldi ember számára elképzelhetetlen viszonyokat produkál.

    A meg-megszakadó műholdas telefonkapcsolat révén tartottuk a lelket a gyerekekben. Gábor azt mondta, hogy néha a majd 9 méteres hajó függőlegesen áll, néha óriásiakat zuhan, teljességgel irányíthatatlan.

    A mentőhajó közben közölte, hogy csak a helikopteres mentés lehetséges, akkor viszont a hajót sorsára kell hagyni. Ezt kellett elmondanom a gyerekeknek délután 2-3 óra között. Helyettük ezt a döntést senki sem hozhatja meg. Ha a hajó technikailag bírja a vihar ostromát, akkor az a kérdés, hogy az ember bírja-e lélekkel, pszichével, fizikummal?

     Nagyjából ekkor, koradélután volt felettük a vihar epicentruma, úgy látszódott, estére enyhülhet az ítéletidő. A gyerekek délután öt-hat óra között döntötték el, hogy maradnak, így ezt közöltük a néhány percenként telefonáló, hogylétük felől érdeklődő mentőhajóval is. Sok szerencsét kívántak nekik. Gábor közben kinn a fedélzeten próbált a kormánnyal segíteni magunkon, hogy oldalról kapják az óriási hullámokat. Bejelentkezésekor elmondta, hogy a szél felé fordulva nem kap levegőt, amiből Albert rögtön kapcsolt és beparancsolta őket a kabinba. Az ilyen erős szél ugyanis annyi vízpermetet sodor, hogy légzés közben is megtelhet az ember tüdeje vízzel, ami végzetes lehet.

    Ezután Gábor este 10-kor hívott fel, újra megadta a helyzetüket, a koordinátákból kiderült, hogy dél felé viszi őket az áramlás, ami a jó irány számukra, a parttól mintegy 30 km-re. Mintha enyhült volna, 8-asra mérséklődött a vihar, ellenben a hullámok ostroma leszakította a kormányszerkezetet, amit keresztbe fordulva vonszolnak. Gábor szerint ez és a hajó középső részeiben összegyűlt víz súlya valamelyest stabilizált rajtuk, mondta, hogy próbálnak enni, kicsit elpakolni a fülkében, talán pihenni is tudnak.

   Írom ezt hétfőn hajnalban, közben a kormányszerkezetre gondolok, amit 4 db 10 mm és 10 cm-es rozsdamentes acélcsavar tartott, kb. 5 cm-es alátétekkel megerősítve. Milyen erőknek kellett ott hatni, hogy ez leszakadjon?

     Az előrejelzés hétfő keddre 6-os, majd ötös szelet jelez, ennek megfelelő hullámokkal.

    Szerdától-csütörtöktől lesz jobb idő, normális irányú széllel. Agadirban van jacht-kikötő, odáig el kell jutniuk, hogy rendbe hozhassák a hajót és magukat is.

Addig is… velük vagyunk.

        Talán az időjárás is visszatér kicsit a rendes menetrendhez.

    A nap folyamán nyolc óra előtt néhány perccel jelentkeztek a gyerekek, túl vannak életük legnehezebb éjszakáján, sikerült a kormányt is megmenteni. Benn van a fülkében – mondta Gábor. Meg tudják javítani, vissza lehet később szerelni. Addig evezővel kell kormányozni. Elvesztették viszont az egyik evezőjüket, a vész esetén használandó önfelfújódó, villogó bójájukat és a pumpát. A hajón rendrakáskor találtak egy a viharban odaveszett kardhalat és egy lepényhalat. S Gábor beszámolója alapján megvizsgálta őket az óceán egyik cápája is, de továbbment.

    A szél viszont már „csak” 6-os erősségű, így a veszteségek ellenére a tegnaphoz képest ma minden reménykeltőbb.

 2006. december 11.

A Tűzhangya viharos hétvégéje

Most már megkönnyebbülve, nyugodtabban írom a beszámolót az utóbbi napok eseményeiről. Ma este fél kilenc körül telefonált Andi és végre közvetlenül hallhattam az embert, hajót próbáló vasárnapi időjárási kilengésről. Az események tőlem függetlenül zajlottak, valódi hatással nem voltam rájuk, csak próbáltam minél többet megtudni, és ha esetleg lehet, valamilyen módon segíteni. Számomra vasárnap délelőtt kb. fél 11-től, hétfőn este 9 óráig tartott az aggódó megpróbáltatás. Ez alatt számtalan telefon bonyolódott a merész evezősök, a családtagok, ismerősök, a marokkói magyar nagykövetség (személyesen a nagykövet is) a Casablanca-i tengeri mentők, sőt a dél angliai tengeri mentők és a Tűzhangya között. Valódi helyzet volt, amilyent sokkal jobb csak filmekben látni és nem valamilyen szereplőként átélni. Persze a legrosszabb helyzetben a hajó és két utasa volt, akik még hétfőn este sem tudják befolyásolni a hajó útirányát. Megpróbálom az eseményeket tárgyilagosan közreadni. Ezzel együtt lehet benne – a közvetlen érintett okán – elfogultság, valamint a zaklatott, rövid, sosem teljes részinformációk, amelyek néha ellenőrizhetetlenül változtak, vagy pontatlanul, félreérthetően érkeztek, a telefonálók jó szándéka ellenére okozhatnak tévedéseket, félreértéseket, amelyek a történtek lényegét azonban nem változtatják meg. Ha esetleg később kiderül, hogy valami nem pontosan úgy volt ahogyan most megírom, akkor az nem a színes fantáziám leleménye, hanem rosszul értettem, hallottam valamit, esetleg más hallotta rosszul és tévesen adta tovább nekem. Az utolsó információkat ma, hétfőn este fél 9-től 9-ig kaptam, megbízható forrásból, mert az Andinak sikerült felhívnia és két szünettel – ugyanis kétszer lebontott a műholdas telefon – beszélgettünk 15-20 percet. Ezzel nagyjából összeállt a rémtörténet, amit akár „Viharzóna tengeri evezősöknek” címmel filmvászonra lehetne vinni. De ez tényleg megtörtént. És még nincs teljesen vége. Akkor lássuk az eseményeket.

            Tűzhangya a múlt héten El Jadida kikötőjében keresett menedéket a rossz idő elől. A környezet a barátságos és segítőkész fogadtatás ellenére kevéssé alkalmas ilyen Tűzhangyák fogadására. Sőt valljuk be, a derék berber halászok, hajóik és a kikötői népek inkább keltették egy kalózkikötő benyomását, mint szolid és megbízható, főleg soproni diákok fogadására specializálódott turista paradicsomét. Az időjárás okozta sok várakozás miatt az evezősöknek igencsak mehetnékjük volt. Dec.6-n, szerdán dél körül aztán el is indultak. Haladtak, haladgattak. A rossz irányban fújó szél és hullámok miatt, meglehetősen lassúnak tűnt az előrehaladás. Mivel eddig is nagyon sok rossz idős napjuk volt, reméltük ezek egy időre elmúltak és végre rendesen tudnak majd evezni. Szombat estig mentek, ahogy tudtak, a műholdas nyomkövető alapján úgy tűnt szépen haladnak. Akkor (dec.10-n napnyugtakor) kezdődött a tánc. Tűzhangyát felkérte az Atlanti óceán pedig az nagyon nem akarta. Magyarországon ekkor még senki nem tudott semmit. Egész éjjel küszködtek, birkóztak az elemekkel, míg vasárnap reggel fél hétkor felhívták Gábor édesapját, hogy bajban vannak, a kialakult körülmények meghaladják a hajó és az ő normális tűrőképességüket. Tengeri mentést kérnek, segítsenek nekik a partról, próbáljon valaki tengeri mentőt, vagy egy hajót szerezni, amelyik védett kikötőbe vontatja őket. Anditól tudtam meg ma, hogy eleinte egy ilyen kivontatást szerettek volna, remélték, hogy sikerül erre valami hajót szerezni és akkor megússzák. Ekkor pénzt, fáradtságot nem kímélő telefonálgatás kezdődött. A Tűzhangya El Jadida-tól dél-nyugatra, az afrikai partoktól 20-30 km távolságban volt. Volt… Hánykolódott, sodorta a szél, dobálták a hullámok. Már régen nem eveztek. Az evezőket lekötözték, mentő felszerelésbe bújtak és próbáltak kormányozni, a hajót úgy irányítani, hogy a hullámok hátulról jöjjenek. Ez gyakorlatilag nem sikerült, a hullámok mindig befordították a hajót, így mindig oldalról kapták a hullámot. Közben itthonról mentek a telefonok, mindenki segített, akinek volt rá lehetősége és valami nyelvtudása. Gábor édesapja beszélt Rabatban a marokkói  magyar nagykövettel, aki szintén telefonált, ahová a helyismerete alapján csak tudott, hogy menjen ki valaki a gyerekekért. Sikerült elérni a Casablanca-i tengeri mentőket, akik ígérték, hogy elmennek a Tűzhangyáért. Nem ígérték a biztos kimentést, jelezték, hogy ebben a viharban a Tűzhangya megsérülhet, ha a vihar hozzávágja a mentőhajóhoz. Az is nyitott kérdés volt, vajon a kis evezős hajó bírná –e a vontatást ebben az ítélet időben. Dél körül azt hittük úton van a mentőhajó és lesz ami lesz, kivontatja őket. A nagykövet úr jelezte, hogy bár mindent elkövet, ebben az országban nincs minden kikötőben jól felszerelt tengeri mentőhajó, eddig nem tudott segítséget szerezni. Közben itthonról többen, többször beszéltek Andival és Gáborral. A hajó iszonyú magasságokat és mélységeket járt meg, sokszor függőlegesen állt, szinte a levegőben. A hullámok nagysága 9-12,5 m körül volt. (Egy 3 - 4 emeletes ház ekkora.) Aztán kiderült, a tengeri mentők mégsem mennek, nem vállalják, mert a 12-es skálán mérhető vihar nagysága 9-10-es volt. Az említett hullámokhoz jött a 80-100 km/órás szél. Ennél csak a 12-es nagyobb, ami a tornádónak felel meg. Volt olyan telefon, amikor a gyerekekkel közölték, lehetetlen a mentés, csak magukra számíthatnak. Ki tudja, mit éreztek, ki tudja mit éltek át? Csak az sejtheti, aki maga is részese volt már ilyennek. Itthon a változó helyzet szerint mentek a telefonok, kutatták az internetes időjárás jelentéseket, vajon meddig tart még? Meddig kell kibírni? Ki lehet-e bírni? Bírja-e a hajó? A szélirány változásai a hajó tehetetlen mozgását is meghatározták. Hol kijjebb, hol beljebb voltak a parttól, szerencsére a parti hajótörés veszélye nem állt fenn. Később még nagyjából jó irányba is vitte őket a szél, a hullámok és az áramlat. Mivel a hajós vontatásos mentést a lehetetlen helyzet miatt kizárták, a tengeri mentők felajánlották a helikopteres mentést. Ez esetben kimegy értük egy helikopter, felhúzza őket, de a hajót ott kell hagyni. Később aztán vagy megtalálják, vagy nem. És volt lelkierejük nemet mondani! Nem kérték a mentést, nem hagyták ott Tűzhangyát!  Közben időnként Gáborék már azt gondolták, át fog fordulni a hajó, nem bírja ki a vad hullámlovaglást. A hajó, hála a tőkesúlynak azonban kitartott és nem fordult át! Vasárnap délután még közel sem látszott a vége. Felfújták a mentőcsónakot, és a hajó mellé kötötték. A hajórádió folyamatosan ontotta a segélykérő SOS jeleket. Egy alkalommal látni vélték a mentőhajót 500 m-re, de amit annak véltek, csak egy tanker hajó volt, amelyik csak vitte az olaját. Az életveszély esetén használható EPIRB  (Emergency Positional Indicator Radio Boy) bója közben az utaskabinban órák alatt annyi vizet kapott, hogy bejelzett. (Ezt a bóját, csak közvetlen életveszély esetén szabad használni. Be lehet kapcsolni kézzel, de magától bekapcsol, ha elég vizet kap. Tartalmazza Andiék összes fontos adatát, amit azonnal nagy hatékonysággal világgá kürtöl. Ez annyira komoly, hogy ha a bóját éppen használó gazdája a riadót nem fújja le akkor azonnal indulnak komoly erők menteni.) Rögtön hívták a Tűzhangyát, hogy valóban kérnek-e mentést. (Dél Angliából!) (Erről több információ a www.oceanrowing.com oldalon található. Andiékat 3.-ként találjuk, ott kell a különböző információs fülek közül kiválasztani az erről szóló hírt. Hétfőn a villogó „News” mögött volt.) Persze ezt a mentést pláne nem kérték, mert nagyon nehéz helyzetben voltak, de szerencsére közvetlen életveszély nem állt fenn. Egész nap nem ettek, nem ittak. Az idő nagy részét a hátsó utaskabinban töltötték, főleg fekve, úgy, hogy a kiegyensúlyozás miatt igyekeztek lehetőleg a hullámok érkezési oldalán feküdni. Közben már minden vizes volt. A napelem tetőrögzítése nem sikerült tökéletesen, ezért jelentős vízmennyiség jut be azon keresztül. Meg az időnként kinyitott ajtón. Az evezős ülések gördítő sínének rögzítése mellett is (ha jól értettem a telefonban) sok víz bejutott a hajó középső részének rekeszeibe. Ez jócskán nehezíti a hajót, de valamelyest stabilizálja is. A nagy szél a tenger felszínéről iszonyú mennyiségű vizet kap fel és mint valami óriás fujtató szétporlasztva terít be vele mindent. Ilyenkor nem szabad a szabadban tartózkodni, mert a levegővel letüdőzött sok víz megfullasztja az embert,  mire észbe kapna már késő! Vasárnap délután még nem döntötték el végleg, kérnek-e helikopteres mentést, vagy nem. Húzták az időt, tűrtek és helytálltak. Olyan időben melyet vén tengeri medvék is csak ritkán élnek meg és azok számára is nyomasztóan vészterhes. Mondhatták volna, hogy ez már sok, elég. És senki nem tett volna nekik szemrehányást. De kibírták. Rögtön az első útjukon. Egy kis hajóval, amit úgy megcsináltak, hogy az megvédte és megóvta őket. Lassan sötétedett, már a helikopteres mentést sem lehetett volna kérni (valószínűleg), de szerencsére a vihar lassan észak felé vonult, a hullámok kezdtek csitulni 10-es helyett már csak 8-asok jöttek. Gábor este 10 óra körül a mentőcsónakban ülve hátrébb merészkedett, leszerelte a kormánylapátot, mert félő volt, hogy elveszítik. A kormány fém alkatrészeit viselte meg leginkább a vihar, eredeti alakjuk jelentősen deformálódott, de javítható! Valamit ettek, ittak az este, aztán megpróbáltak pihenni, de alvásról még nem nagyon lehetett szó. Ott zakatolt a fejükben az elmúlt nap és éjjel összes rémsége, megpróbáltatása. Hétfőn 5-ösre szelídült a természet, ami még nem teszi lehetővé az evezést, de lehet már kicsit mozogni, rendet csinálni, károkat felmérni. Elveszett a mentőcsónak egyik evezője, elveszett a mentőbója szettből a bója (Akik látták a képeken a hátsó kabinra szerelt sárga csőszerű valamit, hát annak a belseje, ami eltűnt. Ezt vízbeesés esetén kell használni, mert a bója segít visszatalálni a hajóhoz.) valamint elveszett egy lábpumpa a gumicsónak fújásához. Ha ennyivel megúszták ezt az eszméletlen vihart, akkor nagyon szerencsések.

Vélhetően kedd, szerda mire jó, evezhetős idejük lesz. Ma még fáznak, mert mindenük vizes és csak 16 fok van. Amire lecsendesedik a tenger, reméljük sikerül enni, inni, aludniuk és lelkileg, fizikailag összeszedni magukat.

A legközelebbi cél most a legészakibb Kanári sziget, aminek térkép híján nem tudom a nevét, de kb. 300 km távolságra van, ami 3-4 evezős nap. Hm. Normális esetben.

Úgy tűnik egyébként, hogy a magyarországi enyhe tél és az ottani durva időjárási anomália között meglehetős összefüggés van.

A végére hagytam egy kis érdekességet. Ma körül úszta a Tűzhangyát egy cápa! Az Andi szerint sajátos úszó mozgása jelezte ragadozó voltát. Izgis és érdekes volt. Nem volt ijesztő szerinte, csak olyan delfin nagyságot mutatott.

            A december 10-i vihar lassan vonult el Andi és Gábor feje fölül. Még vasárnap hajnalban újra beindult az elképzelhetetlen hullámvasút, az esti csendesedés után. A szél meg a hullámok éjjel 3 óra körül vad táncra és 12 méteres liftezésre kényszerítették a pihenésre vágyó evezősöket. Az eső nem esett, de a hajó Gábor szerint vadabbul hánykolódott, mint addig bármikor. Erről otthon már senki sem tudott. Azt gondoltuk, a nehezén túl vannak, már csak türelem kell és visszatérhetnek a normális evezéses hajózáshoz. Szerencsére ez a vihar utolsó nagy lehelete volt, szerintük talán egy órát tartott, bár ilyenkor az időérzék csalóka, nemigen nézik az órát.

            Hétfőn és kedden az időjárással sodródtak, lehetetlen volt evezni a 6-os hullámokban. Kedden megpróbálták, de még nem ment. A szombat, vasárnap, hétfő, keddi napokon átélt időjárási skandallum alatt, kb. 150 km-t sodródtak változó irányokban dél-délkelet és dél-délnyugat irányok között. Ebből a délkeleti irány – főleg ha tartóssá válik –nagyon kellemetlen következményekkel járhatott volna, mert ez esetben a Kanári szigetek helyett Afrika nyugati partján (még Marokkó területén) elég lakatlan helyen értek volna partot. Innen saját erejükből nem érhették volna el a Kanári szigeteket, vagyis az Atlani óceán átevezésének kiinduló pontját.

            December 13-án, szerdán tudtak újra az evezőkhöz ülni, hogy a helyes irányba terelgessék szeretett hajójukat. Ekkor kb. 100 km-re nyugatra voltak a marokkói Agadirtól. Előző nap vesztették el az el Jadidában vásárolt második horgonyukat is. A hajó sodródását fékezendő, stabilitást adó ún. viharhorgonyt engedtek ki. Ez egy nagyszájú zsák, a végén egy sokkal kisebb lyukkal, a végére erősítve a valódi (most 4, egyébként 6 kilós) horgonnyal. Az átfolyó víz és a horgony súlya lassítja és stabilizálja a hajót. A Tűzhangyánál sokkal nagyobb vitorlás hajókra méretezett viharhorgony elszakadt és elvesztette a 4 kilós vashorgonyt. Helyette átmenetileg megtöltöttek egy ötliteres ásványvizes palackot a hajó csavarkészletével plusz minden alkalmas és nehéz kéziszerszámmal. (Villáskulcs, franciakulcs, kombináltfogó és hasonlók). Ezt később Graciosan nagy rutinnal egy kb. 5-6 kg-os kővel helyettesítették. (Kínos lett volna a hajó szerszámkészletét idővel a tengernek adni.)

            Szóval szerdán kezdtek újra evezni, aminek éppen ideje volt, különben ki tudja, hogyan alakul az útjuk. Hétfőn, kedden felmerült az esetleges hajós mentőexpedíció lehetősége, vagyis a Kanári szigetekre repülni itthonról, hajót bérelni és bevontatni őket a megfelelő kikötőbe. Szerencsére erre nem került sor. A megkezdett evezéssel fokozatosan a jó irányt tudták felvenni. Ez egy furcsa evezés volt, mert szinte a Kanári szigetekig csak a hajó egyik oldalán egy evezővel húztak, de a széltől, áramlástól függően hol az egyik, hol a mások oldalon.

            Ezeken a napokon  kb. napi 60 km-t teljesítettek. December 16-án, szombaton a Kanári szigetekre vezető hajózási útvonalat keresztezték. Dél körül elhaladt melletük a Berger Nice nevü teherhajó, majd megfordult és profi manőverek után mintegy 100 m távolságra melléjük állt úgy, hogy ha Gáborék akarnak, akkor oda evezhettek volna. Hivatalosan érdeklődött egy rövid kürtszóval, kell-e segítség. Gábor a hajótól távolodóan evezett, Andi meg a tengeri OK jelzéssel megnyugtatta őket. A hajó oldalán az összes szabad tengerész és utas az óceánon, távol a partoktól hihetetlen látványt nyújtó Tűzhangyát távcsővezte és fotózta.

            Vasárnap, evezőseink kitalálták, hogy Fuerteventura helyett Graciosa szigetére mennek. Szerencsésen el is érték és hétfőn kora este kikötöttek. Itt esett meg, hogy egy hónappal az indulásuk után újra magyar szót hallottak. A kikötésnél Szabó Kinga szólította meg őket, hogy segíthetek? Nagy meglepetés, öröm.

            Az időjárás meg a további út megtervezése miatt csütörtökig maradtak. Szerdán egy e-mail-ből tudták meg, mi szombaton érkezünk, sok idejük nem maradt odaérni. Csütörtök de. 11-kor abban a tudatban indultak tovább, hogy szombaton Gran Canaria szigetén találkoznak velünk. Budapesten készült a csapat, az utánpótlással, a karácsonyi ajándékokkal. Andiék telefonon és interneten megadták a kívánság listát, a viharos utazás során elvesztett tárgyakról, a hajó javításához szükséges dolgokról és a további útra szükséges egyebekről. Nagy beszerzési akciókat követően december 23-án indult Gran Canariara a felmentő csapat. Gábor testvére Rakonczai Péter, Nagy Albert vitorlázó barátunk és én.

            Ötórás repülőút után, helyi idő szerint (1 órával hátrébb van) 12 ó-kor landoltunk. Még nem vettük át a csomagokat, Andi telefonált, hogy nehézségeik vannak, a nagy hullámzás miatt nem fognak aznap - a kijelölt céljuk – Pasito Blanco kikötőjébe érni.

            Hajnali 4 óra körül értek Las Palmas kikötőjéhez. Előtte érdekes kalandjuk volt. Megelőzte őket egy tengeralattjáró, szembe fordult velük (gondolom, jól megnézték őket), majd illő távolságot tartva meglepően nagy sebességgel elhúzott. Las Palmason megpróbáltak kikötni de a nagy szél és a hullámzás miatt nem tudták a kikötőt biztonságosan megközelíteni. Ötórás erős evezéssel (mind a ketten eveztek) azért dolgoztak, hogy a 4-5 m-es hullámok ne vigyék ki őket, a kikötőt védő kőgátra.

            Nekünk még két óránkba került, mire a szállodánkba érve, törődni tudtunk a Tűzhangyával. Persze itt délután szieszta van, addig semmit nem lehet intézni. Pláne szombaton. Két óra után újra telefonáltak. Lestoppoltak egy vitorlást, aki a nagy szélben vontató kötélre vette őket, és azt remélték a célkikötőbe húzza őket. A vitorlás segítségével el tudták kerülni a partra vetődés veszélyét a változó irányú szélben rohamozó nagy hullámok között. A szigetek között felgyorsuló szél és az erős áramlatok nagyon megnehezítik egy motor nélküli evezős hajó dolgát. A biztonságos hajózáshoz 1,5-2 km távolságot kell tartani a parttól, viszont a nagy hullámokban alig bírtak evezni. A szombat délutáni időjárási körülmények között, vontatás híján később nem tudtak volna saját erejükből kikötőbe jutni, vagyis elsodródhattak volna a sziget alatt, és „menetből” indíthatták volna az óceáni átkelést.

            Ekkor már két napja jöttek Graciosaból, alvás nélkül. Nagyon szerettek volna Karácsonyra ideérni. A vontatásos hírt véve taxiba vágtuk magunkat és loholtunk a kikötőbe nehogy lemaradjunk a befutásról. Nagy csalódásunkra se vitorlás, se Tűzhangya. A vitorlás valószínűleg nem ért rá, Pasito Blanco-ig húzni őket, de az elvárható korrekt segítséggel egy kőgátakkal védett öbölbe vitte őket, ami nem volt valódi kikötő. Az öböl közepén egy bójához kötötték a hajót és vártak. Főleg ránk. Telefonáltak. Egy ipari partrészen vannak, látnak egy nagy kéményt és rengeteg szélkereket. Így érkeztek Gran Canariara kb. 270 km-t evezve 2 nap alatt. Mi még azt se nagyon tudtuk mi hol vagyunk, nemhogy ők.

            Vissza a szállodába, nekiláttunk autót szerezni. A szieszta miatt csak este 7 körül ültünk a bérelt VW Foxba. Andiék bemondták a térképen látható legközelebbi helyet, Casillas Romeral. Na jó. Megnéztük a Globalfleet-en (A műholdas nyomkövető weboldala) hol vannak. Onnan tudtuk a kőgátat. Este fél 8-kor már kb. 200 m-re voltunk tőlük, de a sötétben nem lehetett a helyet könnyen azonosítani és az autóval közelebb menni. Szegények nem tudták, hogy egy villamos erőmű parti részénél kötötték ki őket, ezért rengeteg kerítés zárta el a feléjük vezető utat. Végül több telefon, SMS és GPS-es pozíció meghatározás után, megálltunk másodszor is az erőmű melletti köves tengerparton. A GPS jelezte, pozíción vagyunk. SMS-t kértem a villogó fényjeleket adó kéményhez viszonyított helyzetükről.

            Andi megírta, a villogó kémény és a szélkerekek közötti vonalon vannak. Jó, jó, de hol? A kocsit bezártuk és futva indultunk a sötétben felfedezett kőgát felé, amely mögött reméltük őket. Még 5 perc sietős bukdácsolás a köveken, és este nyolc óra körül végre megláttuk  a Tűzhangyát a hatalmas kövekkel védett öbölben egy bójához kikötve. Fütyültem, integettem, Péter telefonált. Végre. Megvannak!

            Percekig várni kellet, mire az egyevezős bocival (a vihar vitte el az evező párját) kievickéltek a meredek, köves partra. Mivel Péterrel előbb a másik oldalon vártuk őket, futva loholtunk a túloldalra. Felkapaszkodtak a partra, mire átértünk. Mondhatom addig ismeretlen, jó érzés volt megölelni őket, Cadiz után egy hónappal. Végre megint együtt. Közben a szél erősen fújt, fáztunk ezért szélárnyékot keresve beálltunk a partra vetett néhai halászhajó San Miguel mögé és majdnem mindent elmeséltünk egymásnak mi történt a Tűzhangya Cadiz-i indulása óta. Amit akkor nem meséltünk el, azt azóta már tudjuk, de ez egy következő történet, melyet már Budapestről fogok folytatni.

 Pálos István Gran Canaria, Pasito Blanco, 2006. december 27.

           Andi és Gábor 2007. január 9.-én 5 óra 50 perckor elindultak Kanári szigetekről, hogy immár megállás nélkül átevezzenek az Újvilágba.

A Tűzhangya aktuális helyzete folyamatosan figyelhető az interneten a műholdas nyomkövető rendszernek köszönhetően a www.globalfleet.biz honlapon:  Baloldalt lehet bejelentkezni: a „login”-ra klikkelve, majd a felhasználónév: globalfleet, és a jelszó: elsacom06 megadása után a baloldalon levő „Fleets” re kell klikkelni, majd az Atlantix sorában levő „G”-re. A felugró ablakban a jobb felső sarokban arra a kék négyzetre kell klikkelni, amelyben egy  „A” betű, és  és nyilak vannak, majd a bal oldali részen nagyítható a kép. A Tűzhangya aktuális helyét egy piros jel mutatja.

Az út eseményeiről folyamatosan beszámolunk honlapunkon, a www.evezz.hu, a www.atlantix.eu illetve Ocean Rowing Society weblapon.

Pálos Andi és Rakoncai Gábor, Egyesületünk sportolói 2007. február 6-án hajnalban 6 óra 27 perckor elérték a Kanári-szigetek és Antigua közötti út felét: 2436 km-t hagytak maguk mögött eddig.

 
A hajójuk köszönhetően gondos tervezésüknek, jól bírja az időnként 8-10 méter magas hullámokat is. Naponta átlagosan 80-100 km-t tesznek meg. Hangulatuk jó: az óceánon ünnepelték Gábor 26. születésnapját.